Vasárnap este 8-kor Parti Nagy Lajos olvas fel Angyalcédulák című rövidpróza sorozatából a KékSzobaHallban.

De kezdjük mi is az elején. Íme a Próbatárca című írás 1990 szeptemberéből.

Parti Nagy Lajos: Próbatárca

Nem tudom, tényleg nem tudom.

Jelenet valami régi francia filmből, talán Truffaut. Ketten beszélgetnek, így emlékszem, s egyikük pironkodva közli, hogy regényeket ír, illetve írt, s már csak egy gondja lenne őneki, a cím. Az szép, bólogat a másik, a regény az nagyon szép dolog, s naná, hogy fontos a cím, kifejezőnek lennie, pontos jellegűnek, egyszersmind felhívónak, bizony, fontos az. Hanem lennének-e benne dobok? Dobok? Nem, Michel, néz bambán és értetlenül ez a filmbeli regényíró, dobok azok nincsenek. Hát trombiták? Szerzőnk szeme felhős, gyapjasan borult: hát, az igazat megmondva trombiták se.

Akkor, kedves Louis, legyen a címe Se dobok, se trombiták!

Most, hogy írom ezt a próbatárcát, ilyesféle csönd van, se dob, se trombita. Lappadt nyárvég, Balaton-part, reggel még orrvizes, de tíz felé már dinnyehéj-, avartűz- és napolajszag. Hurkaüdítő. Még tömb a nyár, még egybeállnak az illatok a levegőben, de már kiérezhetni a dolgokat külön-külön, ellátni tehát valameddig, mielőtt jön az ősz s megint minden átitat mindent.

Ezüstös végnyaralás, hungalu. Brummer Mihály hanyatt pihen a szabadstrand gazában, joggingalsóban, szétvetett lábbal nézi az eget. Szállnak a felhők badacsonyan. Harminchét éves, de jó ha kinéz negyvenhatnak, a család óvodás és alsótagozat, néz föl srégen. Hol lehet káeftétag, azt kutatja. A Sanyón megyen a parlament, hol elküldi őket, hol egyetért, érteni nem a reszortja. Ellenben nem-e lehetne-e hidegbe’ kikapni az étkezést, ha turnus közben beszalad egy választás. Vagy szavazás.

Teri, szúr a mellem.

Mer’ szívod csak azt a szart. Megy az eszed a hülyeségeken, közben meg a fiad telekenyi a kvarcóráját rágóval. Etele! Az egész francos Ráma ráfolyik a szabadidődre!

Teri, de mégis nem inkább infarktus ez?

Ne röhögtess, szabadságon? A jó levegőn?

Apu, az Etele azt mondja, hogy a vattacukros bácsi ezüstmetálja egy Honda.

Mazda. Mink is veszünk.

Tudod mit veszöl pont’! Anyád valagát, azt.

Lássátok, anyátok nem hisz a demokráciába’. Dél-Afrika, Terikém, vagy egy kis borozó az Ilku Pál utcában.

Beszélsz itt! Te, én kidobom ezt a Rámát, csupa trutyi.

Dobjad, Terikém.

Anyu, de kell a doboz az iskolába babnak. Csírázni.

Maj’ mindjárt megmondom, hova csírázol te. Tudod ki vesz megint silver joggingot ezerhatért!

Maradjál már, ne verjed magad. Aki lerámázta magát, otthonig nem dodzsemozik. Mostan meg nem szúr.

Jó most verni a gépet, mondatokat próbálgatni, melyik hogy telítődik s hogy lappad el. Hogy gondolja el magát az írás, és ha szerencsém van, szerencséje, hogy gondol el engem. Írni jó. Okkal inkább, céllal kevésbé. S jó kis mesterség ez, drabálisan minucióz, egy órást és egy szenesembert ha összetolnak, olyan. Kitalálni mindenféléket, figyelni, ahogy elegyednek, szétválnak, ha. Elszöszölni – próbatárca – azzal, ami nem feltétlenül s nem frontálisan szól valamiről. Nem szabadna átpolitizálódni és nem szabadna nem. Ezért, illetve mégis: se dobok, se trombiták.

A lerámázásból folytatom, fikció és emlék eléggé egymásba olvad. Mondjuk, hogy a nagyanyjával – szép nyári nap süt, 1958 is lehet már – tepihet mostak a tolnai Dunában. Azt pont, ami a rongyszőnyeg Weöresnél. És akkor ráolvadt a vaj a mackónadrágjára. Egy egész darab vaj a háncsszatyorban. Hogy ő gyömködte-e a vajhoz a nadrágot, vagy a vaj ereszkedett meg önnön melegétől, nem tudhatni, csak az eredményt, ahogy azok bolyhosan és zsírosan átitatták egymást. Mire belenézett, már úgy voltak, trutyin. Amúgy rend volt a cekkerben, homályos térben ami rend lehet. Vaj és mackónadrág jegyesek-e? A kenyér meg hoppon és szárazon szívta, csak szívta a vajasnadrág súlyos illatát. És büdös volt, lett. Amilyen a napon tud lenni, a napon, ahol mégiscsak jobb.

Ülök akkor az irreverzibilis fölött, csinálnám széjjel, de csak a kezem lesz könyékig olyan. S a szag az orromban. Látja nagyanyám térdig a vízben, messziről, hogy mi lehet a baj, s mit akarok én. Nagyanyáim. Hogy kenném vissza vajat a vajhoz, nadrágot a nadrághoz. Tenném amit kéne, de nem lehet. Bevallani meg? Egy szó nincsen rá, sok mégúgysincs. Amúgy a Duna Tolnánál akkor már hatvan éve nem folyt. Csak se.

Ülök ott, szeppent ötéves a cekkerünkkel, s ülök itt most: nem én csináltam-e mégis? Vajon? Az én bratislavai mackónadrágommal, az ő vajukkal – mert Butter az még alighanem, az amerikai nép adománya –, a mi szatyrunkban. El se dőlt, meg se nyomódott. Egymásba romlott.

Mi itat át mit, hogy valami, minden megint elergyásodik?

Szép Ergya?

A ruha fekszik terpeszben, nehéz szárakkal hever a szabadstrand gyöpén. Jogging, szabadidő, tréning, melegítő, mackó. Torkig vajas. Brummer Mihály. Roland. Etele.

Még a kenyér is vajszagú lett, pörölt a nagyanyám. Akkor ezt nem lehetett elérteni, pedig tényleg kezdett a kenyér vajszagú lenni akkoriban, valamelyest. Addig háború volt. Sötétkék volt, mint mindenkinek, alul gumis, hátul farzsebes. És még az ülepe, a nadrág szíve is ki tudott térdesedni. Nagyanyám sírt, hogy ezt a Szűz Mária se mossa ki. Én sírtam, hogy ezt még, ha esetleg jól megszárítanánk, jó kis szél ha kifújná, hétköznap lehetne hordani. Sarazáshoz.

Hogy azt? Hogyhát abból, fiam, még hypóval se megy ki a malacság. Mária országában hypó már volt, itták is, mostak is vele, fehérítettek. Így feküdt egymáson élet és halál. Egy halom hasított mackónadrág.